kertet tervezünk
a hallgatás mosolygós kertje…
a zen.
A buddhizmus kelet-ázsiai iskolája a zen, melyet a legendák szerint maga Buddha alapított. A zen a szavakon túli tanítást, a hallgatás kertje, a megvilágosodás útja.
A megvilágosodás nem a beszédben vagy az írásban születik, vallják a Zen hívei, hanem az elmélkedésben. Az elmélkedés kiindulópontja az üresség, az üresség melynek súlya van. Az elmélkedés tere a zen kert, hol a szépség és rend lakik, melyek teret adnak az intuíciónak.
A zen művészet lényege és manifesztációja maga a kert.
A Zen kert nem hív sétálni vagy pihenni és játszani sem szólít. A Zen kert maga az elmélyülés, ezért nincsenek búján tekergőző évelőágyak, nincs sétány, csak kavics, kő, szikla és sziklacsoport.
A zen kert a száraz tájkép, vagy egy tájkép csupasz váza?
A sziklák és sziklacsoportok az elmélyedő emberben képzeteket keltenek, mindenkiben mást és mást, utat nyitnak önmagunk, önmagunkon át a kozmosz felé.
A csend sziklái körül a zen útját járó naponta elgereblyézi a fehér fövenyt. A sziklák körüli végtelenített körök és hullámok rajzolása maga a művészet, hosszú évek elmélyült alkotása a gereblyével húzott kör melyen nyomát sem látjuk a kezdő vagy befejező mozdulatnak (próbáljuk ki!) – maga a beavatás útja. A sziklák körül hullámzó kavicssivatag a megértés tengere: hol az ember megérti a földi lét alapvetését a fizikai világ –ásványi sziklalét- rezdülését. A kavicshullám maga a kő aurája.
Az út mindenki számára egyedi és személyes.
Egy barátomtól kaptam a képeket, ő nem a kavicsföveny hullámaiban és napi alkotásában merül el. Naponta dacolva a széllel a magány köveit megkoronázza, a Duna koptatta kavicsokat lebegteti a Pilis felett.
