aranyfa kertje

A berkenye, népmeséink barkócafája, legendás növény. A berkenye az ír mítoszok kedvelt vérfája, a fa hitük szerint az ártatlanok véréből fakadt. A druidák híres madárjóslása a berkenyefához kötődött, a gyümölccsel teli fa körül keringő madarak röptéből jósoltak a jövendőre. A kelták életfaként tekintettek rá, rontás elleni és növekedést serkentő mágiáikban is használták. „Boszorkányvesszőnek” is tartották, ezért Németországban Valpurga estéjén, az istállók ajtajára lombos ágaikat tették, hogy az ártó boszorkányokat elijesszék. Az állatokat „megvisítatták” vele, vagyis megvesszőzték vele a borjút, hogy egészséges legyen, jól fejlődjön.

Gyümölcsét már a rómaiak is fogyasztották és mint a szőlőt a kamrában felaggatva tárolták a féléretten szedett fürtöket, hogy állásközben megérhessen. A gyümölcs tudományos neve a sorbus, kelta fanyar szóból származik.

Középkori gyümölcsünk (S. domestica) – a szőlősökben kisebb szórványokat képezett.

Friss gyümölcse vitamin pótlására jó, megszárítva vesekő képződés ellen, húgyutak betegségeinek kezelésére.

A berkenye nemzetség rendkívül alakgazdag. A madárberkenye (Sorbus aucuparia) laza koronájú, 10-12 m magas fává nő, hűvösebb éghajlaton érzi igazán jól magát. Páratlanul szárnyalt levelei ősszel barnáspirosra színeződnek. A nagy. Lapos fehér sátorvirágzatból fejlődő skarlátpiros termések már nyár közepétől dísztik a fát. Termése a madarak egyik kedvenc eledele, ha nem eszik le októberig, akkor a fán maradnak piros fürtjei. A madárberkenye a kelta druidák jósló növénye volt, de ők a márciust tekintették a berkenye hónapjának és a természet újjáéledésében tulajdonítottak fontos szerepet a villámhárító hírében álló hegyi fának. A levegő állatainak eledelt nyújtó madárberkenye széltűrése is közismert

Szerteágazó gyökérzete az omlással veszélyeztetett talajt hamar megfogja, gyors növekedésével elnyomja a gyomokat.  Pusztuló, tar területek újra éledését, beerdősülését segíti, nem véletlenül emlékezik meg róla a Kalevala így: „Berkenyefát szent helyekre”.

Ma a faiskolákban oszlopos (S. a. ’Fastigiata’)  és a csüngő ágú (S. a. ’Pendula’) változata is megtalálható. A S. a. ’Őszi tűz’ rendkívül dús termés termésdíszt adó fajta, de száraz klímára érzékeny, ezért gyakran tetvesedik.

Délibb fekvésben otthonos a házi berkenye (S. domestica). A 10-15 m magas fa széles kúp koronát nevel. Páratlanul szárnyalt levélzetének levélkéi hegyesek. A kisebb csontfehér virágzatból sárga alma vagy apró körte alakú termések fejlődnek. Az ehető savanykás termés a középkori Magyarország kedvelt gyümölcse volt, pálinkát és lekvárt főztek belőle, a szőlőskertekben naspolya alanyként is ültették.

A lisztes berkenye (S. aria) kisebb kertek mutatós fája. A széles hengeres koronájú fa levelei tojásdadok és fonákukon ezüstösen molyhosak. Fehét sátorozó bugában nyíló virágaiból nagyobb gömbölyded vörös termés képződik. A lisztes húsú termés megérve édeskés-kesernyés. A száraz talajra érzékeny.

A legnagyobbra növő faj a barkócafa (S. torminalis), szabálytalan gömbkoronája a 20 m magasságot is elérheti. A mélyen, hegyesen karéjos levelek őszi lombszíne lélegzet elállítóan piros. Kései május-júniusi virágnyílása a nyár kezdet üde dísze, hosszúkás barna, éretten szottyosodó termése az őszt édesíti Ritkás karógyökeret fejleszt, ezért az átültetést rosszul tűri.

A borbási berkenye (S. borbásii) nagy bokorrá, vagy többtörzsű kis fává nevelhető. A levelek ívesen karéjosak. Korán és gazdagon érő sötétvörös termésében kevés s mag, ezért a madarak nem szeretik, így augusztus elejétől decemberig díszíti kertünket. A sárgálló berkenyefa piros termésével az október varázslatos ajándéka, de ez a ’Herkulesfürdő’ fajtáról még inkább elmondható.

A barkócafára hasonlít, de kis kertekben is elfér a S. rotundifolia 6-8 m magasra növő gömbölyded koronája. A barkócafa levelét idéző berkenye termése pirosló, szép őszi lombszíneződésű változata a ’Bükk szépe’.